Magyarország elmúlt 300 évének történelme híreken, újságcikkeken keresztül bemutatva.

Reform válaszsza.

Pest, 1871. november 9.

Az emelkedett karének, mely a mult hetekben a pesti sajtóban fölhangzott, öszhangját kezdi veszteni. Egész terjedelmében közöltük esti lapunkban azt a czikket, melyben a "Pesti Napló" visszavonta multkor a város nemes elhatározására mondott helyeslő szavait. Nincs benne kétségünk, hogy t. laptársuk ezen "akczió"- ja a többi lapok által is méltattatni fog. Mi sem tagadhatjuk meg magunknak kötelességünk teljesitését.

Azon szerencsétlen halandók közé tartozunk, a kik nem mondanak addig valamiről itéletet, a mig meg nem ismerték, s ha egyszer valamit feketének találtunk, az már csak fekete marad előttünk, akármily patentirozott pápaszemet próbáljon is valaki az orrunkra erőszakolni.

Az esti lapunkban reprodukált czikk pénzügyi tekintetekből indul s azon tervben végződik, hogy népszinház ne épittessék, mert a kormány a dráma s az opera számára új házat fog épiteni s a mostani kerepesi-uti épületet fogja átengedni népszinháznak. Az egész okoskodás menete a következő: pénzügyi tekintetben a nemzeti szinház e pillanatban ugy áll, miszerint attól tartanak, hogy a folyó hó közepén a szinházi tagok illetékeit nem lehet kifizetni. A kormány által adott 60,000 frtnyi segélypénz tehát elégtelennek mutatkozik, minélfogva a nemzeti szinház kénytelen a müvészeti érdeket a pénzügyi szempontnak alája rendelni. Ebből következik, hogy a nemzeti szinház a népszinházzal versenyezni fog; azaz sem népszinmüi erőit a népszinháznak átengedni nem fogja, sem nem azon darabjait, melyekre a nemzeti szinháznak a fővárosban kizárólagos előadási joga van; sőt épen most gondolkoznak azon, hogy az operettet is bekebelezzék a nemzeti szinház müsorozatába.

A konkluzió természetesen nem lehet más, mint hogy a nemzeti szinháznak nincsen népszinházra szüksége, ergo ne is legyen népszinház. Hanem ez a konkluzió csak a nemzeti szinház egy fajta pátrónusainak hivatalos logikája szerint természetes.

Mindenki tudja, hogy a nemzeti szinház jövedelme egy év óta tetemesen szaporodott. Az idei október hava maga 3839 frt 90 krral jövedelmezett többet, mint a tavali október. És mégis mit látunk? Azt, hogy addig, mig néhai Radnótfáy Sámuel a csekélyebb jövedelmek mellett számos beruházást tett, jelentékeny adósságot törlesztett, addig jelenleg a jelentékenyen nagyobb jövedelemből nem képesek a folyó költségeket fedezni. És kérdjük: mennyivel áll mai napság müvészi szempontból a nemzeti szinház magasabb szinvonalon, mint Radnótfáy idejében? A drámánál nincs Egresy, nincs Tóth József és nincs Jókainé; az operánál nincs Carina Anna, Humann Olga. Ezek helyett van Molnár, Némety Irma, Blaháné. Igen nagy lelkűek vagyunk, ha azt mondjuk, hogy nem épen sokat sülyedt szinházunk müvészi értéke.

Nem következhetik ebből más, mint hogy a gazdálkodás helytelen, a szinházat oktalanul terhelő rossz. Nem ereszkedünk a részletek bonczolásába. Általánosságban mondjuk, hogy a fizetések arány nélkül vannak elosztva, szükség nélkül elajándékozva, a darabok szinrehozása biztos elv nélkül, ész nélkül és tárgyismeret nélkül történik, és minden intézkedés helyes számitás nélkül. Az igazgató nem ért a szinigazgatáshoz, mert teljes életében mással foglalkozott; a kik pedig mellette vannak s nemcsak testületi tanácsadással, de tettleges befolyással bírnak, azok százféle érdeknek szolgálnak, csak a vezetés egyöntetüségének, egy czélra törésének, harmonikus egybevágásának és szükségletei s föltétei méltányos kombinácziójának nem. A repertoár gazdátlan van egyes kotteriák kényére bizva, az erők meddőn egymás kijátszására és boszantására összehalmozva, s a kölcsönös szemhunyás a kölcsönös impertinencziák és ostobaságok fölött oly virágzásnak indult, mint soha ez előtt. Ennél a szinháznál, mely az egyetlen magyar a fővárosban, most, a szinházi idény delelő pontján, megesik, hogy a szinészek meglehetős üres padok előtt játszanak. Julius Cézár külső kiállitására költenek 5000 forintot, aholott nincs, ki Brutust, nincs ki Cassiust, nincs ki Cézárt, nincs ki Antoniust ugy eljátszani tudja, hogy jobban érdekelje a közönséget, mint Lehman dekorácziója. És az igazgató úr, nem tudjuk hányadszor fog rajta csodálkozni, hogy a klasszikus darabok nem birnak vonzerővel, noha ennyit meg ennyit költ rájok. Nincs a szinháznál ember, a ki tudná, mire kell, és mire mit kell költeni; nincs a ki az anyagi érdeket összeegyeztetni tudja a müvészivel, hogy e kettő ne egymással szemben álljon ellenségképen, hanem egymást támogassa. Mindenki a látszatért dolgozik és a ponyvát, mely a nyomort leplezi, Lehmann mester aranyozza meg.

Ne vélje valaki, hogy szavaink élét az igazgatónak szántuk, kinek csak az a büne, hogy nem tudta mire vállalkozik. Alig van ember, a ki ez álláson meg tudjon állani. A kötéltánczos, a ki taligát tol át a Niagara zuhatagán, nem próbálhat megállani egy mérlegnek ingatag hegyes nyelvén; ilyen ingadozó nyelv az igazgatói állás az opera és a dráma közt oly szervezet mellett, minővel szinházunk jelenleg bir. Azért ez a nyomor át fog költözni az új nemzeti szinházba is, melyet a kormány állitólag építeni készül az opera és dráma számára. A drámai szinészek közt, kik hetenkint négyszer játszanak, vészes demoralizácziónak kell lábrakapnia, ha a közös pénztárból a háromszor éneklő opera egy tagja hat hónapra 18000 frtot kap, s egy tánczosné, a ki minden hónapban egyszer-kétszer jelen meg három percznyi tánczra a szinpadon, 10,000 frtot. A régi harcz, a régi versenygés, a régi gyülölség fogja ott is a kedvet, a buzgalmat, a müvészi ambicziót megmételyezni; mert midőn a számadásokból kitetszik, hogy az opera mai napság havonkint csak három ezer forinttal jövedelmez többet, mint a dráma, holott legalább is kétannyiba kerül: akkor világos hogy nem a dráma az, mely miatt a folyó fizetések nem teljesithetők.

A rossz gazdálkodás, a dologhoz nem értés egyrészt, másrészt az előadó, kivált az operai személyzet szerfölött nagy igénye és a szinház kicsiny volta: ezek együttvéve okozzák, hogy a nemzeti szinháznak a jövedelem és a segélypénz együttvéve nem fedezi csak folyó költségeit is. S mindezek közös hatása az a demoralizált állapot, melynek sarában Theszpiszünk szekere tengelyig jár, s mely jeles erők mellett is a középszerüség alá sülyeszté intézetünket.

A bajokon ugy akarni segiteni, a hogy a "Pesti Napló"-ban megjelent czikk terveli, nem lenne egyéb mint terhes áldozatok árán föntartani egy káros állapotot, nem lenne egyéb, mint a jelen rothadást fényes külsővel leplezni, mint önámitással kijátszani a czélt, melyért mindaz, amiről itt aggódva beszélünk, létezik.

A "Pesti Napló" czikkében igen élesen van formulázva az a monopólium, melyet a nemzeti szinház a maga részére igénybe vesz. Ez az enervált roué (nem a "Pesti Napló") már csak mások nedveinek elfogásával véli életét tengethetni. Nem pirúl máris fenyegetni egy, még a keletkezés első stádiumában levő intézetet, mely hivatva lesz őt kényelmének pamlagáról fölriasztani, s kegyenczeinek megrostálására és lazult idegeinek megfeszitésére kényszeriteni. Ennyire félnek ott a komoly munkától. Ugyanazon hangot véljük a "Pesti Napló"-ban fölismerhetni, mely nehány évvel ezelőtt a hatvani-utczai gremiumban "örömmel jelenthette, hogy a budai népszinház bezáratott." E hang megpróbálja a kormányt is ijesztgetni azzal, hogy operaházától egy élelmes vállalat elkészül vonni a közönséget, s majd ott is nem lesz elég a havi költség fedezésére a napi jövedelem és a segélypénz.

És ezt a nyomort ugy akarják megorvosolni, hogy minden föltételeivel, éltető elemeivel együtt átplántálják egy új házba!

A kormány által a sugárutra tervelt szinháznak oly nagynak kell lennie, hogy jövedelmezhetősége arányban legyen azon igényekkel, melyeket egy szinházhoz kötünk, hol költséges stagionek és 18,000 forintos, illetőleg 36,000 forintos primadonnák vannak, mert hiszen a 18 ezer forintot Benza Ida. k. a. 6 hónapra kapja. Az ily szinházban pedig drámai előadásokat tartani nem lehet, hacsak a zenekarnak nem akar az ember játszatni, s az emeletes helyek le nem mondanak arról, hogy szintén meghallják, mit beszélnek a szinpadon. Állani fog tehát a következő alternativa; vagy elegendő nagy lesz a szinház s akkor drámai előadást nem lehet benne tartani, s ha mégis tartanak, a szinészek egy félév alatt hiába kiabálják magukat hektikába; vagy nem lesz elég nagy s akkor új alternativa merül föl: vagy mérsékeltebb helyárakkal birand, mely esetben a pénzügyi bukás elkerülhetlen, vagy tulcsigázott helyárak mellett az intézet nem lesz más, mint a gazdagabb arisztokráczia és pénzvilág találkozó helye.

Méltóztassanak ezekből választani. Hiszen csak országos költségen készül a mulatság.

A mostani nemzeti szinház átadatnék a kormány által népszinháznak; de ezen szinház népszinháznak ép oly föltételekkel bir, mint opera- és dráma szinháznak az, melyet a sugárutra tervelnek.

A népszinház helyeinek eo ipso olcsóknak kell lenni, mindamellett, hogy a közönség igényei fövárosiak volnának; de sőt a pesti népszinház missziója lenne, még a lakosság idegen ajku rétegeiből is hóditani, mi természetesen még költségesebbé tenné föladatát.

Más nemben dolgoznék, mint a nemzeti szinház, de előadói erőinek, játékának a lehető legjobbaknak, kiállitásainak csak oly fényeseknek kellene lenni. A mellett játékrendje, csak csekély részében levén állandó, szükségleteiben igen jelentékeny rovatokat nyit meg mind a személyzetre, mind a művek előteremtésére nézve. Csak hozzávető számitással is könnyen jut a hozzáértő azon eredményre, hogy az a szinház, mely most igen nagy helyárak és tisztességes segélypénz mellett a drámát és operát nem képes tartani, mérsékelt helyárakkal és szubvenczió nélkül vigjátékot, szinmüvet bohózatot, operettet stb. tartani annál kevésbbé lesz képes, és igy - el is tekintve kicsiny és hibás szinpadától - egy népszinház virágzása föltételeinek meg nem felel, meg nem felel ugy, hogy azt a czélt, mely az egy ügy körül buzgólkodó lelkes hazafiak szeme előtt lebeg, csak megközeliteni is tudja.

A "Pesti Napló"-ban közölt terv a magyar fővárosban az összes magyar szinészetet nyomorékká teszi, élet helyett tengésre kárhoztatja és az épületekbe fektetendő tőkék által az egészséges ujabb vállalkozások elé alig leküzdhetö gátokat vet.

Azért ha a kormány nem kivánja maga ellen azt a vádat fölidézni, hogy egy czifra operát akar magának csináltatni a nemzeti szinügy a drámai müvészet és irodalom minden egyéb ágának rovására és megnyomoritásával : akkor ne álljon az új vállalkozásnak utjába danausi ajándokával, a nemzeti szinházzal. Épitsen operaházat és lássa el gazdag dotáczióval: örömmel fogjuk nézni; hagyja meg a nemesebb drámai müvészet és a magasabb ambiczió tüzhelyének a mostani nemzeti szinházat, szerényebb dotáczió mellett és el fogjuk róla mondani, hogy megértette föladatát a nemzeti kultura e fontos ága körül; végre nézze jó szemmel, ha a főváros több lelkes és buzgó polgárával karöltve gondoskodni kiván a szerényebb sorsu lakosság nemesebb élvezeteiről is és ne álljon utjába egy oly kezdésnek, mely a magyar fajnak egy új erősséget készül épiteni.

Azzal fogják menteni a menthetlen föllépést, hogy három ily intézet sok Pest városának és nem áll a lakosság számával arányban. Erről nem vitázunk. Mi hosszu megfigyelés után csak az opera életében nem bizunk, s ép azért akarjuk elválasztani a szavaló müvészettől, melynek nedveit emészti. Egyébaránt, ha bukásra kerül a sor, bukni az élhetetlen fog, s legalább megbukik az élhetetlen: vége lesz a monopóliumnak s megszünik a mostani pangás, tétlenség és tespedés.

Meg kell vallanunk, hogy nem meritettük ki tárgyunkat. Különösen, a mi a nemzeti szinház fenyegetőzését illeti, hogy repertoirját nem engedi. Ez egy szinháztól, melyet eddig külföldi ujdonságokban a helybeli német társulatok még mindig megelőztek, s melynél egy eredeti szerző a vexák és chikánok igen különféle nemein juthat csak hozzá, hogy műve előadásra kerüljön, igen nyegle fenyegetés és bizonyitéka annak, hogy az ügy körül tájékozottsággal az illető fenyegető nem bir, s gondolatja sincs arról, miként kell egy jó népszinháznak manipulálnia. Alkalom és idő szerint vissza fogunk térni szomoru tárgyunkra.